2. fejezet

Másnap Rebeka elkalauzol néhány helyi turisztikai látványossághoz, melyeket szájtátva bámulok. Ilyen például a Parlament is, az ország legfontosabb épülete. Itt tanyázik a miniszterelnök - Rebeka említi a nevét, én azonban minden mással el vagyok foglalva-, és még sok más, hasonlóan fontos személy, akikről barátnőm csak annyit  hajlandó nyilatkozni, hogy mindet a Dunába kívánja hajítani, persze csak halkan jegyzi meg. Tudjátok, csak diszkréten.
A hatalmas, díszes épület akár egy óriás, tekintélyt kívánóan magasodik a Duna partján. Hosszasan játszadozok a gondolattal, miszerint a Parlament ennek a gyönyörű városnak az őre. Amíg Ő itt áll, addig a város biztonságban van. Azt az érzést kelti, hogy egy bevehetetlen, örökké tartó épület, mely az idők végezetéig itt fog állni, még akkor is, amikor az emberek már nem tovább állnak.
- Vajon hány szoba van benne?- morfondírozok hangosan, valójában senkinek sem szánva a kérdést.
Nem várok feleletet, azonban mégis érkezik.
- Nem úgy akartad kérdezni, hogy amennyit be is vallanak belőle?- jön egy szórakozott hang az oldalamról.
Abba az irányba fordulok, amerről a válasz érkezik. A magas alak lenéz rám, kedves mosolyt ereszt felém.
- Mennyi az az annyi?- érdeklődök kíváncsi hangon az idegentől
- Maradjunk meg annyiban, hogy hétszáz- nevet fel harsányan, kissé erőltetetten - legalább is nekem így hat - a fiú.
- Értem- motyogom, majd körbe sandítok, lázasan kutatok Rebeka után, hisz most jöttem csak rá, elkeveredett mellőlem. Vagyis, én mellőle. Bár nem igazán tudom.
- Amúgy a nevem Jam...- szólal meg a fiú, ekkor azonban egy test teljes erővel nekem csapódik hátulról.
Egyensúlyomat elveszítve zuhanok előre, már magam elé is kapom karjaimat, hogy arcom helyett azokkal tompítsam az esést. A Parlament előtti térkővel való találkozó be is következik, azonban a vártnál puhább felületen landolok. A sokk megakadályozza, hogy felfogjam, mi is történt, így már csak akkor éri utol az agyam az eseményeket, amikor az a puha valami, amin landoltam, hangosan felnyög.
A szőke lány igyekszik feltápászkodni, azonban képtelen véghez vinni a kívánt műveletet, hisz a hátsóm épp a háta közepén pihen, ő pedig a kemény betonon fetreng.
Valaki megragadja a karom, és felránt a küszködő lányról, aki így végre rendesen jut levegőhöz, és képes magát felkaparni a térkőről. Rebeka erősen szorítja a karom, úgy vonszol egyre messzebb a lánytól, aki néhány másodpercig szomorú mosollyal néz utánam, végül int, és sarkon fordulva elrohan az ellenkező irányba. Én változatlanul meredek egyre távolodó alakjára, egészen addig, míg el nem nyeli a csúcsforgalom idején jellemző színes, rohanó tömeg.




                                                                        ******

Órák telnek el az Országház előtti közjáték óta, azonban Rebeka azóta sem hajlandó normálisan kommunikálni velem. Valahányszor beszélgetést kezdeményeznék, Ő csak tőmondatokban reagál, majd ismét elmélyed a gondolataiban, és akár egy zombi, rója az utcák maga mögött húzva engem is. Nincs konkrét úti cél, csupán gyalogolunk a népes pesti utcákon. Én közben igyekszem alaposan feltérképezni a helyet, memorizálni, hogy éppen hol is járhatok, azonban egy bizonyos idő után már minden egyes utca ugyan olyan. Képtelen vagyok különbséget tenni közöttük, úgy érzem, akár egy laboratóriumi fehér egér, rohangálok körbe, hisz nincs más útvonal.
Hogy száműzzem a fejemből ezeket a nyomasztó, önmagamat rágcsálónak tituláló gondolatokat, inkább az ódon kőépületek tanulmányozásába mélyülök. Gyermeki rajongással figyelem az épületek faragott kőszobrait, melyek zord tekintettel merednek a gyalogosok szivárványszín, ezer arcú kavalkádjára.
Szerintem Ők tudnak a legtöbbet a városról, és az ott élő emberekről. Előlük senki sem bújhat el, tanúi mindennek, és mégsem beszélnek. Szörnyű lehet ennyi titkot őrizni. Nap mint nap új szörnyűségeket megélni, látni az emberi nyomorúságot, kegyetlenkedést, és rosszindulatot. Figyelni ahogy az emberek elrohannak újra és újra mellettük, nem is koncentrálva arra, hogy meglássák ennek a helynek a valódi értékeit, amelyek nem a bevásárlóközpontokban, vagy a szórakozóhelyekben rejlenek. Sokkal inkább ezekben az öreg kőépületekben, a Parlament hatalmas kupolájában és falaiban, a szobrok szemében. Ezek azok, amik igazán tükrözik azt, amit a város képvisel. Nem az úri pompát, hanem azt a sok szörnyűséget, és azt a rengeteg fantasztikus, fejedelmi pillanatot, amelyek azzá teszik ezt a helyet, ami.
Az emberek azonban nem akarják meglátni, vagy talán csak nincs idejük rá. Rohannak, és elszaladnak azok mellett a törékeny pillanatok mellett, amikor a város beszél.
- Beüljünk egy Star Bucks-ba?- érdeklődik Rebeka megjátszott bájmosollyal az arcán, kiszakítva engem gondolataim tengeréből.
Pár pillanat erejéig tanakodom, vajon rákérdezzek, mi az, ami a lelkét nyomja, azonban jobbnak látom, ha inkább majd otthon kezdek faggatózni. Úgysem mondana semmit. Így csak egy barátságosnak szánt vigyort öltök az arcomra, és úgy válaszolok, próbálok a lehető leglelkesebb hanglejtésemmel beszélni.
- Persze!
- Rendben, akkor ott is van egy! Aztán most ne hagyj el semmit, épp elég volt már az, hogy eltaknyoltál!- nevet fel erőltetetten, megjátszott jókedvvel.
- Hey, ez nem vicces! Komoly bajom lehetett volna! Így is berezonált az agyam!- igyekszem oldani a feszültséget.
- Ami nincs, az nem fog rezegni!- csipkelődik fapofával, azonban egy mosoly bujkál a felfelé kunkorodó szája sarkában.
- Naaaaaaa!- felhúzott orral, a legcsúnyább nézésemet elővéve meredek rá.
Ő csak nevetve átkarol, mire én is vigyorogni kezdek akár a tejbetök, Alig pár pillanat, és már mind a ketten hahotázunk. Egy puszit nyomok az arcára, belekarolok, és megindulok a kávézó irányába. Legalább is, ez az általam jónak feltételezett irány.
- Öhhmmm..... Nem akarok beleszólni, de a másik felé van a Star Bucks- pukkadozik a visszafojtott röhögéstől barátnőm, és amikor meglátja megilletődött arckifejezésem, nem bírja tovább, újra hatalmas jókedv lesz rajta úrrá.
- Tudtam, csak kíváncsi voltam, mennyire vagy résen!- vágom rá mentve a menthetőt, bár pontosan tudom, az egyenlő a nullával.
 Belépve a kávézó légkondicionált, finom illatokkal és emberekkel telt helységébe, kis híján elolvadok.
Köztudottan rajongok a kulináris élmények süteményben, kávéban, cappucinoban, és egyéb, ezekhez hasonló formában megjelenő finomabbnál-finomabb csodákért. Már az illatuktól teljes eksztázisba zuhanok, a kinézete és az íze már csak növelni képes az élvezeteket.
Leülünk egy kétszemélyes asztalhoz, és az étlapot kezdjük tanulmányozni. Én képtelen vagyok választani, így végül azt kérem, amit Rebeka is rendel. A pincérnő mosolyogva felveszi a rendelésünket, majd közli, mindjárt kihozza a finomságokat, addig legyünk türelemmel.
- Bőség zavara?- érdeklődik Rebeka halvány mosollyal.
- Az!- temetem arcom a tenyereimbe.
- Látom mit sem változtál! Még mindig képtelen vagy döntéseket hozni!- kuncog Rebeka.
- Nos, lehet hogy ezért nem is megyek idén főiskolára- dőlök hátra a széken, és a körmöm kezdem piszkálni.
Sajnos lekéstem a jelentkezést, így idén nem megyek főiskolára. Bár nem is tudom, hogy pontosan mit is akarok, így elég nehéz lett volna. Úgy érzem, nem késtem még el. Ha egy évvel később kezdek, akkor sem dől össze a világ. Legalább végiggondolhatom, pontosan mit akarok az élettől, dolgozhatok, hogy félretegyek egy kicsit.
- Nem vettek fel?- kérdezi.
Letört mosolyt küldök felé.
- Nem is jelentkeztem.
- Hát, talán így a legjobb- húzza el a száját, én pedig bólintok.
- Van még időm!
- Ezzel most engem vagy magadat akarod győzködni?- elnéző mosoly játszik arcán.
- Is-is!- nevetek fel.
Ekkor a pincérlány meghozza a rendeléseinket. Mind a ketten elmélyülünk a saját poharunkban. Az ajtó feletti csengő halkan jelzi, újabb vendég érkezik. A szemem sarkából a bejárat felé pillantok. Ereimben megfagy a vér. Ugyan az a fekete alak, aki mindenhová követ.