1. Fejezet

 Sóhajtva rakom ki az asztalomra az osztályképünk. A kép alatt a végzősök felirat díszeleg, szomorú még ránézni is. Tavaly végeztem a középiskolámban, a nagyon jó osztályközösség lévén mindenki rosszkedvvel hagyta ott a suliját. Elbóbiskolok, a telefonom jellegzetes csengőhangjára ébredek, megnézem a kijelzőt.
 - Rebeka?! - szólok bele boldogan a telefonomba.
 - Arabella, olyan rég beszéltünk. - hangja enyhén bűnbánó, de szintén örül nekem.
 - És mizujs ott Budapesten? - kérdezem, hisz tudom mennyire hiányzott neki szülővárosa.
 - Tiszta dögunalom. - felnevet. - Figyelj, arra gondoltam..
 - Hmm? - csodálkozok. Ritka pillanatok egyike, mikor barátnőm nem mondja meg egyből mit akar.
 - El szeretnél jönni hozzám? - még a telefonon át is érzem várakozását.
 - Persze, csacsi. - kuncogok. Ezután folytatjuk a beszélgetést, Skype-on. Mesél a magyar fővárosról. Szinte mindent elmond róla, sokat beszél a nevezetességeiről, annyit, hogy már valósággal imádom. Egyre izgatottabb vagyok, minél többet szól. Operaház? Parlament? Aztán megbeszéljük mikor érünk rá, előtte azonban megnézem van- e jegy Budapestre, és ha igen, mikor?
 Végül megszületik a látogatás időpontja,azt nem beszéljük meg mikor megyek haza. A téma ezután a mindennapok. Mesél nekem az életéről, bulikról, srácokról. Cserébe tőlem is kap infókat. Ránézek az órára, rájövök, hogy négy órát beszélgettünk Rebekával és késő van, így leteszem.

 A nyári nap besüt az ablakon, pont rám. Hunyorgok, eltakarom az arcom. Egy kis idő múlva ráveszek magam a felkelésre, felöltözök. Kóvájogva kimegyek, anyukám mosolyogva vár a konyhában. Kedvenc helységem betölti a frissen sült omlett illata, összefut a nyál a számban. Öntök egy kis kávét, hozzá előveszek tejet. Felkapom a már tálba rakott omlettadagom a tejeskávéval egyetemben. Mögöttem anyu hozza a salátáját, apa pedig a szokásos feketekávéjával az asztalnál olvas. Megeszem végtelenül finom reggelim, kicsit pötyögök a telefonomon még mielőtt elindulnék készülődni. Üzenek párat, megnézem az időjárást. Budapesten szép idő lesz. Elégedetten nézem a képernyőt, majd lezárolom a telefonom.
  A bőrönjeim és kistáskáim indulásra készen állnak a nappaliban. Én éppen a fürdőben végzem el az utolsó simításokat, és izgatottan indulok el a reptérre. Először is taxit fogok, alig férnek el a cuccaim a kis utastérben. Bekapcsolok egy számot, hátradőlök, elgondolkozok az utazáson.
 Kicsit késésben vagyok, így a lehető leggyorsabban ellenőriztetem a jegyem és adom le a poggyászom, csak a repülőn akad nyugtom. Hihetetlenül várom, hogy láthassan Pestet, Rebeka sok mindent mesélt róla. Apropó, Rebeka. Középiskola-beli barátnőm, cserediákként tanulhatott az USA- ban. Hiányzik, és most végre láthatom.
 Mielőtt felszáll a gép, tájékoztatom szüleimet hogylétem felöl, bár biztosan aggódni fognak ezután is. Az út nagyon hosszú, de szerencsére elfoglalom magam, zenehallgatással és netezéssel. Eközben megfigyelem utazótársaim, történeteket találok ki róluk a saját szórakoztatásomra. Néha-néha ki is nézek az ablakon mikor nagy városok fellett haladunk el, de a legelők, erdők látványát is magamba szívom.
 Ahogy a budapesti repülőtéren állok,végtelenül elveszettnek érzem magam. Megpillantok egy vadul integető kart, később felismerem személyét. Rebeka! Mielőtt utat vágnék az emberek között, megpillantok egy napszemüveges pasast, amint folyamatosan figyel. Furcsállom, mert rémlik mintha már láttam volna pár napja. Újra barátnőmre nézve elhessegetem a negatív gondolatokat, a szám fülig ér. Megölelem, nevetünk. Hiányzott már édes parfümjének illata (amivel sokszor engem is le akart fújni), kedves tekintete. Mikor szétválunk, egy pillanatra  bűnbánat csillog a szemében, aztán mintha nyoma sem volna, eltűnik. Beülünk Rebeka kocsijába, meg sem állunk a házukig.
 - Arabella, üdvözöllek a lakásomba! - szól, és kitárja a kis épület ajtaját.
 Megigézve megyek be a talpig izlésesen berendezett előszobába, továbbmegyek a nappaliba. Leteszem a bőröndöm, körülnézek a szobán, ahol egyértelműen a fehér szín dominál. Mikor már kibámulom magam, a ház tulajdonosa a szobámba vezet. Mentazöld falú vendégszoba, bájos, egyből beleszeretek. Bambán nézek a baldachinos ágyra, a tévére, a kis szekrényre és az éjjeliasztalra. Elkezdem kipakolni a ruhákat, és a többi ingóságom. Felrakom a telefonom töltőre, és elkezdek dúdolni egy számot. A végén el is feledkezek a világról, ám Rebeka kiáltását hallva visszaröppenek a valóságba és a hang után haladva eljutok a modern konyhába.
 A kis asztalon két Latte Machiato hever, szobatársam tovább ténykedik amíg elő nem varázsol egy kis browniet.
 - Alig vártam hogy itt legyek! - közlöm boldogságtól kicsattanva. Megfogom a még meleg italt,belekortyolok. - Ez mennyei, Rebeka!
 - Köszi - felnevet. - És a browniet még nem is kóstoltad.
 Megforgatom a szemem magabiztossága hallatán, de azért veszek egy süteményt. Tényleg nagyon finom.
 - Te sütötted? - kérdezem, újra kortyolok az italából.
 - Persze. Hihetetlenül hiányoztál! - elérzékenyül, és én is hasonlót érzek. Újra megölel, készítünk egy képet is. Ragaszkodik ahhoz, hogy kirakjuk, bár ez engem nem érdekel. Mivel még csak délután három van, Rebekánál a program felől érdeklődök.
 - Mi lenne, ha sétálnánk a Margit- szigeten? - érdeklődik, miközben szórakozottam keresi kék Opeljának a kulcsát.
 - Persze - válaszolom, szám még mindig tele van a kakaós süteménytől. Felveszem a cipőm, és nevetve figyelem ahogy Rebeka a kulccsomót még mindig nem találja. Zsörtölődik, végül meg lesz az eltűnt tárgy a lábtörlő alatt. A kocsi könnyen elindul, de a dugón már ilyen könnyű átvergődni.
 Egy óra telik el mire leparkoljuk a kocsit és a szigethez sétálunk. Megcsodálom a zöld részeket, de a szigetet dicsérni sem vagyok rest. Veszek egy jégkását, útitársam egy fagyi mellett dönt, leülünk egy padra egy mesés szökőkút előtt. A szél feltámad, rövid barna hajam haragosan fújja. Hirtelen összerezzenek én, és a mellettem ülő barátnőm. Egy napernyőt elfúj a szél,hangos robajjal egy fának ütközik. Felnézek, és észreveszem hogy szinte percek alatt sötétté vált az égbolt. A szám elé kapom a kezem, és ilyedten nézek Rebekára. Futnánk a kocsi felé, ekkor elkezd esni mintha dézsából öntenék.
 A következő pillanatban felfogni sincs időm mi történik. Fehér lángcsóva üti át az eget, pont mellettem ér véget egy fában. Sikoly nem jön ki a számon,a fa meg elkezd dőlni. Mintha lelassítanák az időt, megszűnne minden zaj. Persze ordítanak mellettem, de én sokkos állapotba kerülök. Szép kis sérülésekkel kerülnék kórházba, ha az utolsó pillanatban nem lökne el egy erős, izmos kéz.
 - Jól vagy? - kérdezi aggódva. Felnézek arcára, egy életre megjegyzem azt.
 - Köszi - nyögöm ki nagy nehezen. Aztán elájulok.
 Rebeka plüss kanapéján ébredek, kóvájgó fejjel. Az ülőalkalmatosság tulajdonosa aggódóan hajol felém, nagy szemeit rám függeszti.
 - Egek Arabella rohadtul megijesztettél! - már majdnem felháborodottan beszél. Egyszerre, gyorsan darálja le szavait, amiből kiveszem hogy nagyon nyugtalankodik.
 - Oké vagyok... - sóhajtok, majd felkönyökölök. - Már kitisztult az idő?
 - Igen, elállt az eső, lement a nap, felkelt a nap. - válaszol cinikusan.
 - Mi?! Ennyit aludtam? - esik le az állam. A hajamhoz nyúlok eközben, ami már majdnem kibonthatatlanul kócos, el sem merem képzelni, hogy nézhetek ki. Óvatosan felállok, kicsit megfordul velem a világ, amit barátnőm az ájulás következményének ítél, közeledik hozzám.
 - Rebi, csak az alacsony a vérnyomásom... - sóhajtok, és lassan a konyhába botorkálok egy életmentő kávéért. - Ma hova megyünk?
 - Sehova. - úgy néz rám mint egy hülyére.
 - Figyelj, mondatám már hogy jól vagyok. Köszönhetően egy srácnak.
 - Egy srácnak? - bambán néz rám. - Nem te ugrottál el az utolsó pillanatban?
 - Nem! - vágom rá, de miután továbbra is őrültként tekint rám, legyintek. - Semmi,biztos képzelődtem. Nos, hova megyünk?

 Végül úgy döntöttünk, hogy beülünk egy moziba. Valami újdonságot nézünk meg, romantikus. Tetszik a film, és közben ipari mennyiségű pattogatott kukorica és kóla fogy el. Rebeka nyálcsorgatva nézi a főszereplőt, engem meg nem kifejezetten hat meg a legújabb tökéletes pasas. Azért elmerülök a filmben, de amikor hátranézek, megpillantok egy embert aki éppen engem néz. Hasonló mint a repülőtéren. Rebekára nézek, és diszkréten megbököm. Felém fordítja a fejét, a telefonomra mutatok és megírom neki, hogy itt a pasas aki a repülőtéren is bámult.
 Ne butáskodj! - válaszol, és hitetlenkően néz rám.
 Kimegyek a mosdóba - írom, és megfordulok. Mielőtt kilépbék az ajtón, észreveszem, hogy Rebeka gépel valamit. Érdekes, de nem tulajdonítok neki jelentőséget. Amikor észreveszek egy függönyt, gyors ötlettől vezérelve bebújok mögé. Várok, de senki sem jön. Elvégzem a dolgom, de továbbra sem veszek észre semmilyen árnyat, embert vagy bármi gyanúsat.
 A mozis kapu előtt állva harmadszorra kutatom át a kapátom zsebét, rá kell jönnöm, hogy a jegyet ügyesen az ülésem felejtettem. A telefonommal együtt. A homlokomhoz csapok, nyomdafestéket nem tűrő mondatok hagyják el a szám. Unatkozva nekitámaszkodok a falnak, várom barátnőm. Tíz perc sem telik el, kirohan. Amikor megpillant, haragosan néz rám.
 - Arabella Williams! - ordítja, nem törődve a hallgatósággal.
 - Bocsi... - nézek rá bocsánatkérően. - Benntfelejtettem a telóm és a jegyem.
 - És az agyad hol van?  - de Rebekát kicsit lehetetlen komolyan venni. Elnevetjük magunkat, és átkarol. - Legközelebb megöllek. - forgatja a szemét.
 Hazaindulunk, de természetesen újabb dugóba kerülünk. Háttérben egy magyar rádióállomás szól, unatkozva nézegetek körbe. A zenét dudálások tarkítják, és mikor már azt hiszem sosem kerülünk haza,gyorsul a forgalom. Elérjük úticélunk, de a fél órás út így is másfél óra lesz. Mikor bemegyek az ajtón, óvatosan hátranézek. Valaki elbújik egy fa mellé.
 Pár másodpercig csodálkozva nézem a fát, sőt, szószerint leesett állal. Elhessegetem a gondolatot, miszerint mindig követnek, de eléggé kiakaszt, hogy valaki néha nézi mit csinálok. Becsukom az ajtót, óvatosan. Rebekával leülünk a kanapéra, és az aktuális sorozatát nézzük. Úgy döntök, egyenlőre nem mondom el neki, bizonyíték híján. Lehet, hogy hülyére venne, és amúgyis, lehet, hogy csak beképzelem az egészet.