Budapesti Bújócska

2015. október 11., vasárnap

3. fejezet

Ökölbe szorul a kezem. Körmöm haragomban a tenyerembe vájom, alig tudom magam tartóztatni. Adrenalin áramlik az ereimben, és mint egy vulkán, kitörni készülök. Eközben haragom napszemüveges és bőrdzsekis tárgya kényelmesen elhelyezkedik a mellettem lévő asztalnál, és előveszi a telefonját. Gyorsan pötyög, én pedig felállok, nem is gondolkozok. Kiveszem telefonját a kezéből, hátradobom. A srác rámnéz, én felismerem. A fiú akivel a parlament előtt beszélgettem!
- Te, idefigyelj! - ordítom - Még valahová követsz, és neked annyi! - érzem, ahogy kiadom a feszültséget szépen lassan. A megszólított csak néz rám, és elneveti magát. Mielőtt tudnék reagálni, egy telefon szeli át a termet. Hátranézek, egyedül Rebeka áll. Nézek hol az egyikre, hol a másikra. Zavarodottnak érzem magam, mi is történik körülöttem? Egy hangyányira vagyok a sokktól, az agyam kikapcsol.
A következő pillanatban arra eszmélek, hogy a zuhogó esőben futok a semmi felé. Ürességet érzek, becsapottságot. Vajon honnan ismeri Rebeka ezt a srácot? Egyszerűen nem találok választ. Aztán elgondolkozok, mit is mondott a srác. Hogy a neve... Jam? Mindegy, ehelyett magam elé képzelem barna szemeit ahogyan a Parlament előtt beszélünk, de kicsit csalódok is. Ugyanakkor elképzelhetetlennek tartom miszerint ő követett végig. Hisz a repülőtéren egy idősebb pasas volt. Egyszerűen nem találok magyarázatot, de legalább tudok már gondolkozni. Következő dolgom megfogni a kistáskám, de mindössze a semmit tapintom. A Starbucksban hagytam a telefonom és a többi ingóságom, például a sminkkészletem. Ilyen nincs!
Körülnézek, de csupán régiesebb épületeket látok mindenhol. A kávézóba nincs büszkeségem visszamenni, de Pest útvesztőiben sem találok haza. Már ha Rebeka házát az otthonomnak nevezhetem. Csak megyek, semmi célom. Át a körutakon, a zebrákon, bolyongok céltalanul. Nem tudom mi lesz, de nem is érdekel.
Az egyik parkolóban motorberregést hallok, ami nem ijesztene meg, de amikor egy kéz gyors mozdulattal kinyúl értem, egyre reményveszettebb leszek. Egy sötét furgon hátuljában találom magam, a kéz tulajdonosa ki más lehet, mint a kávéházban a srác? A lehető legkevesebb időt igénylő mozdulattal hátrakötözi a csuklóimat, én eközben járatom a szám, mint kiderül, feleslegesen.
- Figyelj, nem tudom, hogy most mi van, de cseszettül meg fogod bánni ezt! - De csak nevet rajtam, ami nagyon idegesít. - És amúgy hogy hívnak? - felteszem a kérdést, mondván, hogy már úgysem számít.
- James. - válaszol, miközben bekötözi a lábam.
- Ki vagy?
- Azt neked nem kell tudni.
- Figyelj, mi lenne, ha békén hagynál? - csattanok fel haragosan.
- Drágám, itt csak én kérdezek.
Aztán egy kárörvendő vigyorral az arcán ragasztót rak a számra. - Így legalább nem beszélsz.
Magamban persze átkozom, de e cselekmény felénél hirtelen megállt a kocsi. Feltűnően keveset mentünk. A következő pillanatban nyílik az ajtó, feltűnik egy szőke fej. Elakad a lélegzetem, mikor a parlamentnél alám kerülő lánnyal nézek ijedt farkasszemet, bár ő korántsem tűnik riadtnak. Sóhajt egyet, elkezdi kikötni a csomókat, és végre szabadon állok a furgonnál.
- Figyelj, most el kell mennem, legközelebb sokkal jobban legyél résen, Arabella! - mosolyog, de fáradtnak is látszik. Meglepetésemre a kezembe nyomja a telefonom és elsiet. Leesett állal nézek utána. Honnan tudja a nevem?
A telefonommal sokkal könnyebb hazatalálnom, fél óra múlva Rebeka házához érek, ő az ajtóban áll.
- Mégis mi volt ez? - vonom kérdőre, igyekszek nem érzelegni.
- Nézd, nem is ismerem ezt a srácot, csak nem értettem miért támadod le szegényt. - azonban kicsit erőltetettnek tűnik. - Bízz meg bennem! - esedezik, én pedig úgy döntök, látszólag beadom a derekam. Odamegyek hozzá, és megölelem. Minél több olyan gesztust csempészek bele a beszélgetésbe, ami után nem hiszi, hogy otthagyom. Márpedig nem maradhatok nála, kiszolgáltatnám magam valakinek,akit nem is ismerek.
- Biztos, hogy nem hazudsz- mosolygok Rebekára.
Bemegyünk a házba, de a szobámba belépésemkor a telefonom jelzi egy üzenet érkezését.
Nehogy azt hidd, hogy legközelebb megúszod.
G

A legtöbbet az aláíráson gondolkozok. Amikor elolvastam, az első tippem Jamesre esik, bár lehet, hogy ő csak annak a bizonyos G betűs embernek dolgozik. És miért pont én? Tudtommal semmi olyat sem tettem, amivel felhívnám bárki figyelmét. Akkor mégis, mi okból történnek ezek velem?
Elaludni sem tudok a félelemtől, hátha tesznek velem valamit. Kóvályogva veszem fel a dzsekim, és elegánsan távozok az ablakon át - nehogy Rebeka észrevegye a távozásom- . Szórakozottam sétálok a környéken, megcsodálom az éjszakai Budapestet. Aztán gondolkodás nélkül beugrok egy szimpatikus klubba, italt rendelek. Nem törődök már semmivel, mondván, hogy újabb meglepetés már nem érhet. Hogy mekkorát tévedek!
Az ajtónál megpillantom a nagynénim. Felhajtom a felest, és régen látott rokonom után futok. Biztos vagy benne, hogy ő az. Amint kinyitom az ajtót, egy cetlit találok a földön. Felveszem. A lapon, Lizzie kézírásával egy telefonszám áll. Egy mély levegőt veszek, zsebreteszem a papírfecnit, elindulok. Legszívesebben felszállnék az első buszra, és eltűnnék. Felszívódnék. Elegem van ebből a hercehurcából, az izgalmakból, csak egy sima nyaralást szeretnék!
Végül bepötyögöm a számot, meglepődve hallom az engem többször megmentő lány hangját.
- Halló?
- A nagynénimtől kaptam ezt a számot... - öntök tiszta vizet a pohárba.
- Arabella.
- Nézd, én semmit sem értek. Nem tudom miért üldöz az a bizonyos G betűs ember, miért raboltak el, és miért tetszelegsz az őrangyalom szerepében... - rohamozom el kérdésekkel.
- Elmagyarázok mindent. Most hol vagy? - kérdezi, hangja nagyon bágyadt.
- Rebeka házánál. - többet nem mondok, hiszen ha tudja a nevem, valószínűleg ideiglenes lakhelyemmel is tisztában van.
- Odamegyek. - válaszol, és leteszi.
Unatkozva várom a lány megérkezését, addig visszamegyek a szobába, előkeresem a táskám. Szerencsére megtalálom minden fontos cuccommal. Kimegyek, egy jó ideje várok. A lábammal trappolok,harcolva a hideg ellen, és nyomkodom a telefonom. Végül feltűnik egy fekete kocsi és megáll a ház előtt, kiugrik a járműből a várva-várt személy.
- Szia - köszönök neki a lehető leghalkabban.
- Szekeres Panna - nyújtja a kezét barátságosan. - De a többit a kocsiban.
Odamegyünk hát a fekete Fiathoz. Az utastere tágas, és óriási meglepetésemre a Margit-szigeten is látott srác ül benne.
- Mi a ...? - nézek bambán a srácra
- Ádám vagyok - nevet. Belenézek szürke szemébe, és már teljességgel megismerem a megmentőm. Hosszan időzök kiálló arccsontjánál, ami tökéletesen illik ovális arcához.
- Na jó, én már tényleg semmit sem értek. - kapkodom a fejem Ádám és Panna között
- Nézd, meg is értem - szól Panna elnézően. - A nagynénéd, Lizzie a munkatársam volt.
- Illetve a munkatársunk - vette át a szót Ádám. - Hisz mindannyian kémek vagyunk.
Hüledezve bámulok rá. Hülyeség, felfoghatatlan. Még hogy kémek! A kémek nem ilyenek.
- És azt szeretnénk, ha csatlakoznál hozzánk. - újra Panna szólal meg.
- Nem! - vágom rá dühösen. - Ez az egész egy nagy értelmetlenség! Nem tudom kik vagytok, de mióta ide érkeztem, az életem fenekestül felfordult. Mi lenne ha ti, az a hülye James és a megbízója vagy anyámtyúkja nem zargatna többször? - haragosan becsapom az ajtót, és a bejárati ajtón megyek be, egyenesen Rebeka szobájába. Ő álmosan pislog.
- Rebeka, kérlek, legyél velem őszinte.
- Mi-mi-miről beszélsz? - zavartnak tűnik, de valamiért úgy érzem, csak megjátssza.
- Tudod mit? Én most elmegyek. Haza. - távozok haragosan, barátnőm persze utánam jön. Szőkésbarna haja lehetetlenül áll, mandulavágású barna szeme engem fürkészik. Szinte belevágom a ruhákat a bőröndbe,a lényeg, hogy gyors legyek. Bepakolom az összes ruhám, lezárom a bőröndöt. Idáig Rebeka szótlan.
- Arabella, mit tettem? - néz rám szomorúan. Őszinte boldogtalansággal.
- Hazudozol nekem.
- Jó, rendben, valóban. De nem mondhatom el, csak arra kérlek, bízz bennem. Amíg velem vagy,nem eshet bántódásod.
- És mi erre a biztosíték? Lehet, hogy holnap reggel összekötözött kézzel ébredek.
Rebeka szó nélkül kimegy, én pedig sóhajtva ledőlök az ágyra. Követik egymást a gondolataim. Szinte felfoghatatlanul sok minden történt velem, azt sem tudom, kiben bízzak. Megijeszt a helyzet, de ki akarok mindent deríteni. Lehet tényleg csatlakoznom kéne Pannáékhoz... De elvetem az ötletet. Meg tudok állni a saját lábamon, a legegyszerűbb ha hazamegyek.
Az izgalmas nap elaltat. Nagy szerencsémre Rebeka házában ébredek, felkelek, indulásra készen. A bőröndöm már előkészítettem, a repülőjegyet lefoglaltam. Drága volt, de feljutottam a holnapi járatra. Az utolsó simításokat végzem, de a telefonom, amit este az éjjeliszekrényen hagytam, nem találom. Katatok itt, keresek ott, de sehol sem találom. És ami a legrosszabb, hogy a keresgélés közben a táskám sem került elő, minden iratommal.
Az.nem.lehet!

2015. október 7., szerda

2. fejezet

Másnap Rebeka elkalauzol néhány helyi turisztikai látványossághoz, melyeket szájtátva bámulok. Ilyen például a Parlament is, az ország legfontosabb épülete. Itt tanyázik a miniszterelnök - Rebeka említi a nevét, én azonban minden mással el vagyok foglalva-, és még sok más, hasonlóan fontos személy, akikről barátnőm csak annyit hajlandó nyilatkozni, hogy mindet a Dunába kívánja hajítani, persze csak halkan jegyzi meg. Tudjátok, csak diszkréten.
A hatalmas, díszes épület akár egy óriás, tekintélyt kívánóan magasodik a Duna partján. Hosszasan játszadozok a gondolattal, miszerint a Parlament ennek a gyönyörű városnak az őre. Amíg Ő itt áll, addig a város biztonságban van. Azt az érzést kelti, hogy egy bevehetetlen, örökké tartó épület, mely az idők végezetéig itt fog állni, még akkor is, amikor az emberek már nem tovább állnak.
- Vajon hány szoba van benne?- morfondírozok hangosan, valójában senkinek sem szánva a kérdést.
Nem várok feleletet, azonban mégis érkezik.
- Nem úgy akartad kérdezni, hogy amennyit be is vallanak belőle?- jön egy szórakozott hang az oldalamról.
Abba az irányba fordulok, amerről a válasz érkezik. A magas alak lenéz rám, kedves mosolyt ereszt felém.
- Mennyi az az annyi?- érdeklődök kíváncsi hangon az idegentől
- Maradjunk meg annyiban, hogy hétszáz- nevet fel harsányan, kissé erőltetetten - legalább is nekem így hat - a fiú.
- Értem- motyogom, majd körbe sandítok, lázasan kutatok Rebeka után, hisz most jöttem csak rá, elkeveredett mellőlem. Vagyis, én mellőle. Bár nem igazán tudom.
- Amúgy a nevem Jam...- szólal meg a fiú, ekkor azonban egy test teljes erővel nekem csapódik hátulról.
Egyensúlyomat elveszítve zuhanok előre, már magam elé is kapom karjaimat, hogy arcom helyett azokkal tompítsam az esést. A Parlament előtti térkővel való találkozó be is következik, azonban a vártnál puhább felületen landolok. A sokk megakadályozza, hogy felfogjam, mi is történt, így már csak akkor éri utol az agyam az eseményeket, amikor az a puha valami, amin landoltam, hangosan felnyög.
A szőke lány igyekszik feltápászkodni, azonban képtelen véghez vinni a kívánt műveletet, hisz a hátsóm épp a háta közepén pihen, ő pedig a kemény betonon fetreng.
Valaki megragadja a karom, és felránt a küszködő lányról, aki így végre rendesen jut levegőhöz, és képes magát felkaparni a térkőről. Rebeka erősen szorítja a karom, úgy vonszol egyre messzebb a lánytól, aki néhány másodpercig szomorú mosollyal néz utánam, végül int, és sarkon fordulva elrohan az ellenkező irányba. Én változatlanul meredek egyre távolodó alakjára, egészen addig, míg el nem nyeli a csúcsforgalom idején jellemző színes, rohanó tömeg.

******

Órák telnek el az Országház előtti közjáték óta, azonban Rebeka azóta sem hajlandó normálisan kommunikálni velem. Valahányszor beszélgetést kezdeményeznék, Ő csak tőmondatokban reagál, majd ismét elmélyed a gondolataiban, és akár egy zombi, rója az utcák maga mögött húzva engem is. Nincs konkrét úti cél, csupán gyalogolunk a népes pesti utcákon. Én közben igyekszem alaposan feltérképezni a helyet, memorizálni, hogy éppen hol is járhatok, azonban egy bizonyos idő után már minden egyes utca ugyan olyan. Képtelen vagyok különbséget tenni közöttük, úgy érzem, akár egy laboratóriumi fehér egér, rohangálok körbe, hisz nincs más útvonal.
Hogy száműzzem a fejemből ezeket a nyomasztó, önmagamat rágcsálónak tituláló gondolatokat, inkább az ódon kőépületek tanulmányozásába mélyülök. Gyermeki rajongással figyelem az épületek faragott kőszobrait, melyek zord tekintettel merednek a gyalogosok szivárványszín, ezer arcú kavalkádjára.
Szerintem Ők tudnak a legtöbbet a városról, és az ott élő emberekről. Előlük senki sem bújhat el, tanúi mindennek, és mégsem beszélnek. Szörnyű lehet ennyi titkot őrizni. Nap mint nap új szörnyűségeket megélni, látni az emberi nyomorúságot, kegyetlenkedést, és rosszindulatot. Figyelni ahogy az emberek elrohannak újra és újra mellettük, nem is koncentrálva arra, hogy meglássák ennek a helynek a valódi értékeit, amelyek nem a bevásárlóközpontokban, vagy a szórakozóhelyekben rejlenek. Sokkal inkább ezekben az öreg kőépületekben, a Parlament hatalmas kupolájában és falaiban, a szobrok szemében. Ezek azok, amik igazán tükrözik azt, amit a város képvisel. Nem az úri pompát, hanem azt a sok szörnyűséget, és azt a rengeteg fantasztikus, fejedelmi pillanatot, amelyek azzá teszik ezt a helyet, ami.
Az emberek azonban nem akarják meglátni, vagy talán csak nincs idejük rá. Rohannak, és elszaladnak azok mellett a törékeny pillanatok mellett, amikor a város beszél.
- Beüljünk egy Star Bucks-ba?- érdeklődik Rebeka megjátszott bájmosollyal az arcán, kiszakítva engem gondolataim tengeréből.
Pár pillanat erejéig tanakodom, vajon rákérdezzek, mi az, ami a lelkét nyomja, azonban jobbnak látom, ha inkább majd otthon kezdek faggatózni. Úgysem mondana semmit. Így csak egy barátságosnak szánt vigyort öltök az arcomra, és úgy válaszolok, próbálok a lehető leglelkesebb hanglejtésemmel beszélni.
- Persze!
- Rendben, akkor ott is van egy! Aztán most ne hagyj el semmit, épp elég volt már az, hogy eltaknyoltál!- nevet fel erőltetetten, megjátszott jókedvvel.
- Hey, ez nem vicces! Komoly bajom lehetett volna! Így is berezonált az agyam!- igyekszem oldani a feszültséget.
- Ami nincs, az nem fog rezegni!- csipkelődik fapofával, azonban egy mosoly bujkál a felfelé kunkorodó szája sarkában.
- Naaaaaaa!- felhúzott orral, a legcsúnyább nézésemet elővéve meredek rá.
Ő csak nevetve átkarol, mire én is vigyorogni kezdek akár a tejbetök, Alig pár pillanat, és már mind a ketten hahotázunk. Egy puszit nyomok az arcára, belekarolok, és megindulok a kávézó irányába. Legalább is, ez az általam jónak feltételezett irány.
- Öhhmmm..... Nem akarok beleszólni, de a másik felé van a Star Bucks- pukkadozik a visszafojtott röhögéstől barátnőm, és amikor meglátja megilletődött arckifejezésem, nem bírja tovább, újra hatalmas jókedv lesz rajta úrrá.
- Tudtam, csak kíváncsi voltam, mennyire vagy résen!- vágom rá mentve a menthetőt, bár pontosan tudom, az egyenlő a nullával.
Belépve a kávézó légkondicionált, finom illatokkal és emberekkel telt helységébe, kis híján elolvadok.
Köztudottan rajongok a kulináris élmények süteményben, kávéban, cappucinoban, és egyéb, ezekhez hasonló formában megjelenő finomabbnál-finomabb csodákért. Már az illatuktól teljes eksztázisba zuhanok, a kinézete és az íze már csak növelni képes az élvezeteket.
Leülünk egy kétszemélyes asztalhoz, és az étlapot kezdjük tanulmányozni. Én képtelen vagyok választani, így végül azt kérem, amit Rebeka is rendel. A pincérnő mosolyogva felveszi a rendelésünket, majd közli, mindjárt kihozza a finomságokat, addig legyünk türelemmel.
- Bőség zavara?- érdeklődik Rebeka halvány mosollyal.
- Az!- temetem arcom a tenyereimbe.
- Látom mit sem változtál! Még mindig képtelen vagy döntéseket hozni!- kuncog Rebeka.
- Nos, lehet hogy ezért nem is megyek idén főiskolára- dőlök hátra a széken, és a körmöm kezdem piszkálni.
Sajnos lekéstem a jelentkezést, így idén nem megyek főiskolára. Bár nem is tudom, hogy pontosan mit is akarok, így elég nehéz lett volna. Úgy érzem, nem késtem még el. Ha egy évvel később kezdek, akkor sem dől össze a világ. Legalább végiggondolhatom, pontosan mit akarok az élettől, dolgozhatok, hogy félretegyek egy kicsit.
- Nem vettek fel?- kérdezi.
Letört mosolyt küldök felé.
- Nem is jelentkeztem.
- Hát, talán így a legjobb- húzza el a száját, én pedig bólintok.
- Van még időm!
- Ezzel most engem vagy magadat akarod győzködni?- elnéző mosoly játszik arcán.
- Is-is!- nevetek fel.
Ekkor a pincérlány meghozza a rendeléseinket. Mind a ketten elmélyülünk a saját poharunkban. Az ajtó feletti csengő halkan jelzi, újabb vendég érkezik. A szemem sarkából a bejárat felé pillantok. Ereimben megfagy a vér. Ugyan az a fekete alak, aki mindenhová követ.

2015. október 4., vasárnap

1. Fejezet

Sóhajtva rakom ki az asztalomra az osztályképünk. A kép alatt a végzősök felirat díszeleg, szomorú még ránézni is. Tavaly végeztem a középiskolámban, a nagyon jó osztályközösség lévén mindenki rosszkedvvel hagyta ott a suliját. Elbóbiskolok, a telefonom jellegzetes csengőhangjára ébredek, megnézem a kijelzőt.
- Rebeka?! - szólok bele boldogan a telefonomba.
- Arabella, olyan rég beszéltünk. - hangja enyhén bűnbánó, de szintén örül nekem.
- És mizujs ott Budapesten? - kérdezem, hisz tudom mennyire hiányzott neki szülővárosa.
- Tiszta dögunalom. - felnevet. - Figyelj, arra gondoltam..
- Hmm? - csodálkozok. Ritka pillanatok egyike, mikor barátnőm nem mondja meg egyből mit akar.
- El szeretnél jönni hozzám? - még a telefonon át is érzem várakozását.
- Persze, csacsi. - kuncogok. Ezután folytatjuk a beszélgetést, Skype-on. Mesél a magyar fővárosról. Szinte mindent elmond róla, sokat beszél a nevezetességeiről, annyit, hogy már valósággal imádom. Egyre izgatottabb vagyok, minél többet szól. Operaház? Parlament? Aztán megbeszéljük mikor érünk rá, előtte azonban megnézem van- e jegy Budapestre, és ha igen, mikor?
Végül megszületik a látogatás időpontja,azt nem beszéljük meg mikor megyek haza. A téma ezután a mindennapok. Mesél nekem az életéről, bulikról, srácokról. Cserébe tőlem is kap infókat. Ránézek az órára, rájövök, hogy négy órát beszélgettünk Rebekával és késő van, így leteszem.

A nyári nap besüt az ablakon, pont rám. Hunyorgok, eltakarom az arcom. Egy kis idő múlva ráveszek magam a felkelésre, felöltözök. Kóvájogva kimegyek, anyukám mosolyogva vár a konyhában. Kedvenc helységem betölti a frissen sült omlett illata, összefut a nyál a számban. Öntök egy kis kávét, hozzá előveszek tejet. Felkapom a már tálba rakott omlettadagom a tejeskávéval egyetemben. Mögöttem anyu hozza a salátáját, apa pedig a szokásos feketekávéjával az asztalnál olvas. Megeszem végtelenül finom reggelim, kicsit pötyögök a telefonomon még mielőtt elindulnék készülődni. Üzenek párat, megnézem az időjárást. Budapesten szép idő lesz. Elégedetten nézem a képernyőt, majd lezárolom a telefonom.
A bőrönjeim és kistáskáim indulásra készen állnak a nappaliban. Én éppen a fürdőben végzem el az utolsó simításokat, és izgatottan indulok el a reptérre. Először is taxit fogok, alig férnek el a cuccaim a kis utastérben. Bekapcsolok egy számot, hátradőlök, elgondolkozok az utazáson.
Kicsit késésben vagyok, így a lehető leggyorsabban ellenőriztetem a jegyem és adom le a poggyászom, csak a repülőn akad nyugtom. Hihetetlenül várom, hogy láthassan Pestet, Rebeka sok mindent mesélt róla. Apropó, Rebeka. Középiskola-beli barátnőm, cserediákként tanulhatott az USA- ban. Hiányzik, és most végre láthatom.
Mielőtt felszáll a gép, tájékoztatom szüleimet hogylétem felöl, bár biztosan aggódni fognak ezután is. Az út nagyon hosszú, de szerencsére elfoglalom magam, zenehallgatással és netezéssel. Eközben megfigyelem utazótársaim, történeteket találok ki róluk a saját szórakoztatásomra. Néha-néha ki is nézek az ablakon mikor nagy városok fellett haladunk el, de a legelők, erdők látványát is magamba szívom.
Ahogy a budapesti repülőtéren állok,végtelenül elveszettnek érzem magam. Megpillantok egy vadul integető kart, később felismerem személyét. Rebeka! Mielőtt utat vágnék az emberek között, megpillantok egy napszemüveges pasast, amint folyamatosan figyel. Furcsállom, mert rémlik mintha már láttam volna pár napja. Újra barátnőmre nézve elhessegetem a negatív gondolatokat, a szám fülig ér. Megölelem, nevetünk. Hiányzott már édes parfümjének illata (amivel sokszor engem is le akart fújni), kedves tekintete. Mikor szétválunk, egy pillanatra bűnbánat csillog a szemében, aztán mintha nyoma sem volna, eltűnik. Beülünk Rebeka kocsijába, meg sem állunk a házukig.
- Arabella, üdvözöllek a lakásomba! - szól, és kitárja a kis épület ajtaját.
Megigézve megyek be a talpig izlésesen berendezett előszobába, továbbmegyek a nappaliba. Leteszem a bőröndöm, körülnézek a szobán, ahol egyértelműen a fehér szín dominál. Mikor már kibámulom magam, a ház tulajdonosa a szobámba vezet. Mentazöld falú vendégszoba, bájos, egyből beleszeretek. Bambán nézek a baldachinos ágyra, a tévére, a kis szekrényre és az éjjeliasztalra. Elkezdem kipakolni a ruhákat, és a többi ingóságom. Felrakom a telefonom töltőre, és elkezdek dúdolni egy számot. A végén el is feledkezek a világról, ám Rebeka kiáltását hallva visszaröppenek a valóságba és a hang után haladva eljutok a modern konyhába.
A kis asztalon két Latte Machiato hever, szobatársam tovább ténykedik amíg elő nem varázsol egy kis browniet.
- Alig vártam hogy itt legyek! - közlöm boldogságtól kicsattanva. Megfogom a még meleg italt,belekortyolok. - Ez mennyei, Rebeka!
- Köszi - felnevet. - És a browniet még nem is kóstoltad.
Megforgatom a szemem magabiztossága hallatán, de azért veszek egy süteményt. Tényleg nagyon finom.
- Te sütötted? - kérdezem, újra kortyolok az italából.
- Persze. Hihetetlenül hiányoztál! - elérzékenyül, és én is hasonlót érzek. Újra megölel, készítünk egy képet is. Ragaszkodik ahhoz, hogy kirakjuk, bár ez engem nem érdekel. Mivel még csak délután három van, Rebekánál a program felől érdeklődök.
- Mi lenne, ha sétálnánk a Margit- szigeten? - érdeklődik, miközben szórakozottam keresi kék Opeljának a kulcsát.
- Persze - válaszolom, szám még mindig tele van a kakaós süteménytől. Felveszem a cipőm, és nevetve figyelem ahogy Rebeka a kulccsomót még mindig nem találja. Zsörtölődik, végül meg lesz az eltűnt tárgy a lábtörlő alatt. A kocsi könnyen elindul, de a dugón már ilyen könnyű átvergődni.
Egy óra telik el mire leparkoljuk a kocsit és a szigethez sétálunk. Megcsodálom a zöld részeket, de a szigetet dicsérni sem vagyok rest. Veszek egy jégkását, útitársam egy fagyi mellett dönt, leülünk egy padra egy mesés szökőkút előtt. A szél feltámad, rövid barna hajam haragosan fújja. Hirtelen összerezzenek én, és a mellettem ülő barátnőm. Egy napernyőt elfúj a szél,hangos robajjal egy fának ütközik. Felnézek, és észreveszem hogy szinte percek alatt sötétté vált az égbolt. A szám elé kapom a kezem, és ilyedten nézek Rebekára. Futnánk a kocsi felé, ekkor elkezd esni mintha dézsából öntenék.
A következő pillanatban felfogni sincs időm mi történik. Fehér lángcsóva üti át az eget, pont mellettem ér véget egy fában. Sikoly nem jön ki a számon,a fa meg elkezd dőlni. Mintha lelassítanák az időt, megszűnne minden zaj. Persze ordítanak mellettem, de én sokkos állapotba kerülök. Szép kis sérülésekkel kerülnék kórházba, ha az utolsó pillanatban nem lökne el egy erős, izmos kéz.
- Jól vagy? - kérdezi aggódva. Felnézek arcára, egy életre megjegyzem azt.
- Köszi - nyögöm ki nagy nehezen. Aztán elájulok.
Rebeka plüss kanapéján ébredek, kóvájgó fejjel. Az ülőalkalmatosság tulajdonosa aggódóan hajol felém, nagy szemeit rám függeszti.
- Egek Arabella rohadtul megijesztettél! - már majdnem felháborodottan beszél. Egyszerre, gyorsan darálja le szavait, amiből kiveszem hogy nagyon nyugtalankodik.
- Oké vagyok... - sóhajtok, majd felkönyökölök. - Már kitisztult az idő?
- Igen, elállt az eső, lement a nap, felkelt a nap. - válaszol cinikusan.
- Mi?! Ennyit aludtam? - esik le az állam. A hajamhoz nyúlok eközben, ami már majdnem kibonthatatlanul kócos, el sem merem képzelni, hogy nézhetek ki. Óvatosan felállok, kicsit megfordul velem a világ, amit barátnőm az ájulás következményének ítél, közeledik hozzám.
- Rebi, csak az alacsony a vérnyomásom... - sóhajtok, és lassan a konyhába botorkálok egy életmentő kávéért. - Ma hova megyünk?
- Sehova. - úgy néz rám mint egy hülyére.
- Figyelj, mondatám már hogy jól vagyok. Köszönhetően egy srácnak.
- Egy srácnak? - bambán néz rám. - Nem te ugrottál el az utolsó pillanatban?
- Nem! - vágom rá, de miután továbbra is őrültként tekint rám, legyintek. - Semmi,biztos képzelődtem. Nos, hova megyünk?

Végül úgy döntöttünk, hogy beülünk egy moziba. Valami újdonságot nézünk meg, romantikus. Tetszik a film, és közben ipari mennyiségű pattogatott kukorica és kóla fogy el. Rebeka nyálcsorgatva nézi a főszereplőt, engem meg nem kifejezetten hat meg a legújabb tökéletes pasas. Azért elmerülök a filmben, de amikor hátranézek, megpillantok egy embert aki éppen engem néz. Hasonló mint a repülőtéren. Rebekára nézek, és diszkréten megbököm. Felém fordítja a fejét, a telefonomra mutatok és megírom neki, hogy itt a pasas aki a repülőtéren is bámult.
Ne butáskodj! - válaszol, és hitetlenkően néz rám.
Kimegyek a mosdóba - írom, és megfordulok. Mielőtt kilépbék az ajtón, észreveszem, hogy Rebeka gépel valamit. Érdekes, de nem tulajdonítok neki jelentőséget. Amikor észreveszek egy függönyt, gyors ötlettől vezérelve bebújok mögé. Várok, de senki sem jön. Elvégzem a dolgom, de továbbra sem veszek észre semmilyen árnyat, embert vagy bármi gyanúsat.
A mozis kapu előtt állva harmadszorra kutatom át a kapátom zsebét, rá kell jönnöm, hogy a jegyet ügyesen az ülésem felejtettem. A telefonommal együtt. A homlokomhoz csapok, nyomdafestéket nem tűrő mondatok hagyják el a szám. Unatkozva nekitámaszkodok a falnak, várom barátnőm. Tíz perc sem telik el, kirohan. Amikor megpillant, haragosan néz rám.
- Arabella Williams! - ordítja, nem törődve a hallgatósággal.
- Bocsi... - nézek rá bocsánatkérően. - Benntfelejtettem a telóm és a jegyem.
- És az agyad hol van? - de Rebekát kicsit lehetetlen komolyan venni. Elnevetjük magunkat, és átkarol. - Legközelebb megöllek. - forgatja a szemét.
Hazaindulunk, de természetesen újabb dugóba kerülünk. Háttérben egy magyar rádióállomás szól, unatkozva nézegetek körbe. A zenét dudálások tarkítják, és mikor már azt hiszem sosem kerülünk haza,gyorsul a forgalom. Elérjük úticélunk, de a fél órás út így is másfél óra lesz. Mikor bemegyek az ajtón, óvatosan hátranézek. Valaki elbújik egy fa mellé.
Pár másodpercig csodálkozva nézem a fát, sőt, szószerint leesett állal. Elhessegetem a gondolatot, miszerint mindig követnek, de eléggé kiakaszt, hogy valaki néha nézi mit csinálok. Becsukom az ajtót, óvatosan. Rebekával leülünk a kanapéra, és az aktuális sorozatát nézzük. Úgy döntök, egyenlőre nem mondom el neki, bizonyíték híján. Lehet, hogy hülyére venne, és amúgyis, lehet, hogy csak beképzelem az egészet.

2015. október 2., péntek

Szereplők, avagy ők bújócskáznak Budapest népes utcáin

Szeretettel köszüntünk mindenkit, blogunk ezzel a bejegyzéssel hivatalosan is megnyitja kapuit! Szetettel várunk minden idetévedt olvasót, és reméljük, renszeres vendégeink lesztek! :)
További bemutatkozással nem húznánk az időt, íme a legfontosabb személyek ebben az érdekes játékban! :)

Bogi és Lyric xoxo

Arabella Williams

Életkor: 19

Születési hely: Florida, USA

Lakhely: Florida, USA